Élt egyszer egy nő, aki messze megelőzte a korát, aki soha nem illett bele egyetlen skatulyába sem, és akinek igazságtalanul kevés idő jutott ezen a földön. Ennek a nőnek született egy lánya (és aztán hat évvel később egy fia is), aki magában hordja őt – jobban, mint valaha hitte volna. A sejtjeiben őrzi a hitet, hogy az embereket nem lehet uniformizálni, hogy a személyiség hétmilliárdféle, hogy akkor járunk a legjobban, ha élünk és élni hagyunk, és hogy mindenki elsősorban ember, és csak utána minden más. A nőt úgy hívják: Kútvölgyi Krisztina, a lányát pedig úgy: D. Tóth Kriszta. A kettejük közös kedvenc mondata pedig mostantól a tiétek is.
